Az inkontinencia rendkívül elterjedt probléma Magyarországon: a háziorvosok teljes pacientúrájának hat-hét százaléka inkontinens és a családorvosok átlagosan havi egy-három új esetet fedeznek fel. Ennél is nagyobb gond azonban, hogy a betegeknek kevesebb mint a fele fordul csak orvoshoz ilyen jellegű panaszaival. Ezeket a tényeket az Inko Klub Egyesület kutatása és országos rendezvénysorozata tárta fel. „Az is kiderült, hogy az orvoskerülés hátterében alapvetően az inkontinenciával kapcsolatos szégyenérzet, a kezelési módokról és az alkalmazható terápiák sikerességéről való hiányos információk és a nem kielégítő orvos-beteg viszony húzódik meg? emelte ki Dandé Szilvia, az Inko Klub Egyesület képviselője május 17-én tartott sajtótájékoztatójukon. Az egyesület éppen ezért az inkontinenciával élők tájékoztatását tűzte zászlajára, és platformot kínál az inkontinenciával élők összefogására. Egyik fontos kezdeményezésükként tavasszal Inkontinencia Napok elnevezéssel felvilágosító rendezvénysorozatot tartottak.

"Az inkontinencia olyan állapot, amely az életminőség jelentős romlásával, depresszióval, bőrgyógyászati problémákkal, a higiéniás állapot változásával is járhat, egyéni és társadalmi szinten jelentős költségeket okoz." mondta Dr. Sarkady Tamás, az Inko Klub Egyesület elnöke, aki orvosi szemmel közelítette meg a kérdést. Az inkontinencia négy típusát különböztetjük meg: a vizelési inger nélkül fellépő passzív változatát, a túlfolyásos inkontinenciát, a fizikai terhelés, köhögés, tüsszentés hatására fellépő stressz inkontinenciát, az előzetes, parancsoló vizelési inger utáni késztetéses inkontinenciát és a kevert inkontinenciát, amely a stressz és késztetéses inkontinencia keveréke.

Az inkontinencia leggyakrabban jelentkező típusa a stressz inkontinencia, amely akkor lép fel, amikor a hasűri nyomás nagyobb, mint a húgycsövet záró nyomás. Mindez intenzív testmozgáskor, köhögéskor, tüsszentéskor, túlsúly esetén jelentkezhet. A stressz inkontinencia megelőzhető és kezelhető. A megelőzés legfontosabb módja a testsúly csökkentése, a dohányzás felfüggesztése, az erős fizikai munka mérséklése, a székrekedés megszüntetése és az intim torna. Terhesség és szülés esetén a terhes- és intim torna, a terhesség alatti aktív életmód szintén segítenek a probléma elkerülésében. Emellett kiegészítő jellegű kezelésekre is mód nyílik, így a betétek és pelenkák használatára, a vizelettartást javító eszközök alkalmazására, állandó katéter beültetésére vagy szakaszos önkatéterezésre is sor kerülhet.

A háziorvosok körében végzett felmérés eredményei

"Mivel az inkontinenciában szenvedők általában először a háziorvosukat keresik fel panaszukkal, az Inko Klub Egyesület megbízásából 2006. februárjában és márciusában telefonos felmérést készítettünk 150 háziorvos körében. A kutatás során arra voltunk kíváncsiak, hogy a háziorvosok pacientúrájában milyen gyakran fordulnak elő inkontinensek, az orvosok mit tanácsolnak nekik, hogyan kezelik és hova küldik tovább a hozzájuk fordulókat" hangzott el Lelovics Móni, a Free Association Research kutatójának előadásában. A felmérésből kiderült, hogy a megkérdezett háziorvosok teljes pacientúrájának hat-hét százaléka inkontinens, és hogy jellemzően havonta egy-három új esetet fedeznek fel. Az inkontinenciában szenvedők nagy része nő, a pacientúrákban mindössze 14 százalék az inkontinens férfiak aránya. Jellemző, hogy a férfi háziorvosok több inkontinens férfit fedeznek fel, illetve kezelnek, mint a női doktorok. Általában már eleve inkontinens panaszokkal keresik fel az érintettek a háziorvost, viszonylag ritkább eset, ha más panaszok kapcsán derül fény a problémára. Az érintetteket leginkább az inkontinencia által okozott szociális beilleszkedési gondok, a tünetek okozta általános kényelmetlenség és higiénés problémák motiválják arra, hogy orvoshoz forduljanak.

A háziorvosok jelentős része előbb megvizsgálja és laborvizsgálatra is elküldi a beteget, ezután kétharmaduk szakrendelésre utalja az inkontinens panaszokkal érkezőket. Túlnyomórészt urológiai szakrendelésre küldik őket tovább, az orvosok egyharmada viszont azt állította, hogy a betegek egy részénél ő maga kezdi meg a kezelést. Erre azokban az esetekben kerülhet sor, ha úgy látják, hogy a beteg nem hajlandó felkeresni a szakrendelést, ha kifejezetten enyhe, kevés panaszt okozó inkontinenciáról van szó, illetve azoknál az idős vagy fekvőbetegeknél, akiket nehéz eljuttatni a szakrendelőbe. A kezelést maguk lefolytató orvosok elsősorban gyógyszeres terápiát alkalmaznak, emellett inkontinencia betéteket vagy nadrágpelenkákat írnak fel. Kétharmaduk állítja, hogy intim tornát is ajánl az érintetteknek, ezen belül jellemző, hogy a női doktorok valamivel gyakrabban ajánlják ezt a kezelési formát, mint a férfi háziorvosok.

A háziorvosi vizsgálattal párhuzamosan enyhe, közepesen és súlyosan inkontinens betegek körében is sor került kutatásra. A megkérdezettek közös jellemzője volt, hogy nem betegségnek, hanem állapotnak tartják az inkontinenciát, amelyet egy többé-kevésbé természetes folyamatként, a test öregedésének részeként élnek meg. Ennek ellenére szinte valamennyien szégyellnivaló, sokszor még a legszűkebb család előtt is titkolandó dolognak tartják az inkontinenciát. A probléma tabuként való kezelését az is erősíti bennük, hogy kevés ezzel a problémával foglalkozó műsorról, újságcikkről hallottak, holott más intim témáról sokat lehet olvasni-hallani. Akik enyhe tünetekkel rendelkeznek, még nem élik meg tragédiaként a változást, hiszen mindössze nagyobb körültekintésre van szükségük, ugyanakkor a közepesen és súlyosan inkontinensek már jelentős életmódbeli váltásokra kényszerültek: ritkán mozdulnak ki otthonról, nem szívesen mennek társaságba, az áTlagosnál jóval gyakrabban tisztálkodnak és a betét ill. nadrágpelenka viselése miatt öltözködésükön is változtattak.

Az inkontinencia kezelését a válaszadók akkor látják szükségesnek, ha már kellemetlenek a tünetet (közepes vagy súlyos esetben) és azokat nem lehet más betegségnek (pl. megfázásnak, vese vagy hólyagproblémáknak) tulajdonítani. Jellemző, hogy azok, akiknek fokozatosan romlott az állapotuk, később fordultak orvoshoz, mint azok, akiknél pl. műtét vagy baleset miatt hirtelen jelentkeztek a tünetek. Az inkontinens nők jelezték, hogy problémájukkal szívesebben fordulnának nőgyógyászhoz, mint urológushoz, sőt azt is szívesen látnák, ha az inkontinencia szűrése az amúgy is kötelező nőgyógyászati szűrés része lenne.

A gyógykezeléssel kapcsolatban általános vélekedés volt, hogy csak az enyhe tünetekkel rendelkezők gyógyíthatók meg teljesen, a többiek állapotán csak javítani lehet. Ugyanez a megítélés vonatkozik az intimtornára is, amelyet csak az enyhe tünetekkel rendelkezők esetében tartanak hatásos terápiának. Legtöbben betétet használnak problémájukra: jellemző módon az enyhe inkontinensek még beérik a normál, kereskedelmi forgalomban is kapható tisztasági betétekkel, a középsúlyos és súlyos esetek viszont már az orvos által felírt inkontinencia termékeket használják.

A válaszadók benyomásai alapján ezzel a problémával nem foglalkozik eleget és elég alaposan a média, pedig a több információnak jelentős lenne a szerepe a megelőzésben, az inkontinencia időben való felismerésében és kezelésében valamint az inkontinenciát övező tabuk megtörésében.

Sikeres volt az Inkontinencia Napok rendezvénysorozat

Az Inkontinencia Napok rendezvénysorozat 2006. február 28. és április 18. között zajlott öt vidéki városban (Győrben, Debrecenben, Székesfehérvárott, Szegeden és Pécsett). A rendezvénysorozat célja az volt, hogy az inkontinencia problémakörével kapcsolatban felvilágosítást nyújtson, valamint a probléma által érintetteknek találkozási lehetőséget biztosítson az ezzel foglalkozó szakemberekkel. Az előadók helyi urológus szakorvosok, ápolónők és intimtorna-trénerek voltak, az előadások az inkontinencia orvosi hátteréről, az inkontinens betegek ápolásáról és az intim tornáról szóltak. A rendezvényekre helyi civilszervezetek, nyugdíjas és kismama klubok, egészségügyi szakközépiskolák tanulói és az Inko Klub Egyesület helyi tagjai kaptak meghívást. A rendezvények résztvevőivel önkéntes alapon kérdőívet töltettek ki a szervezők, amelyben az inkontinenciával kapcsolatos panaszokra, információforrásokra valamint az orvosokkal való kapcsolatra kérdeztek rá. Összesen 79-en töltötték ki a kérdőívet.

A kérdőív kitöltőinek 68 százaléka állította, hogy vizelettartási panaszai vannak. 64 százalékuk nem betegségnek, hanem állapotnak tartja az inkontinenciát. Nagy részüknek (37 százalék) klimax idején kezdődtek inkontinens panaszai, 7,5 százalékuknál már szülés után. Különösen figyelemre méltó volt, hogy a válaszadók 53 százaléka állította, hogy még nem fordult panaszaival orvoshoz, és akik már orvoshoz fordultak, azoknak is 31 százaléka azt mondta, hogy semmiféle terápiát nem ajánlott nekik a háziorvos.

A kezelés tekintetében gyógyszeres kezelést 16,4 százaléknak, betétet vagy nadrágpelenkát 14,3 százaléknak, intimtornát viszont mindössze hét százaléknak ajánlott a kezelőorvos. Ez utóbbi ellenére 31 százalékuk állította, hogy végez intimtorna-gyakorlatokat, amelyeket elsősorban könyvből, videóról, internetről sajátítottak el, bár nyolc százalékuk gyógytornásztól tanulta a gyakorlatokat, és mindössze 3,7 százalékuk vett részt intimtorna tanfolyamon. Szintén figyelemre méltó adat, hogy a válaszadók 38 százaléka annak ellenére, hogy inkontinens panaszai vannak, sem erre kifejlesztett betétet, sem pedig nadrágpelenkát nem használ.

Inko Klub Egyesület, Sajtóinformáció, 2006. május 17.