Dr. Veér András cikke az inkontinenciáról

Még ma, a huszonegyedik század elején is, az inkontinenciában szenvedők szégyellik betegségüket. Nemcsak szégyellik, néha még rejtegetik is a családban. Hogy a szobatisztaság milyen fontos eleme életünknek, mutatja az is, amikor a szülők dicsekedve beszélnek kisgyermekük teljesítményéről. Minél előbb lesz szobatiszta a baba, annál büszkébbek a szülők, s minél inkább elhúzódik, netán a tizenéves korra is megmarad az éjszakai ágybavizelés, annál inkább tölti el szégyenérzet a szülőket, hibának, bajnak, betegségnek tartják azt.

És valljuk be, maguk az orvosok sem figyelnek rá eléggé: „ majd kinövi�? mondják, vagy gyógyszeres kezeléssel kísérleteznek, ahelyett, hogy az enurezisnek a lelki problémáival foglalkoznának. Az ágybavizelő (enuretikus) gyerek gátlásos lesz, adaptációs zavarokkal küzd, gyakran társtalan, hisz nem mer elmenni táborba és olyan közösségbe, ahol éppen a folyamatos együttlét kapcsán tanulhatná meg a minőségi interperszonális kapcsolatokat. Persze sokszor megaláztatásnak és gúnyolódásnak is ki vannak téve ezek a gyerekek.

Aztán előbb-utóbb mindenki kontinensé válik, megtanulja szabályozni ingereit, de addigra már esetleg sokkal nehezebben múló lelki sérüléseket szenved. Később a felnőtt kor többnyire mentes ettől a problémától, bár külföldi felmérések (Svédország) azt mutatják, hogy 20-75 éves kor között mintegy 8%-ban fordul elő kisebb-nagyobb mértékben.

Mikor lehet egyáltalán betegségről beszélni. Meddig tünet és mikor betegség az inkontinencia? Az International Continence Society (ICS) azaz a Nemzetközi Kontinencia Társaság megfogalmazta, hogy mikor beszélünk betegségről. Azaz: A vizeletkontinencia önmagában még nem betegség, csupán egy tünet. Betegséggé akkor lesz, ha az akaratlan vizelet-elcsepegés szociális, vagy higiénés gonddá válik.

Ez a megfogalmazás ritka a maga nemében – ellentétben egyik-másik orvosi definiciótól – mert a beteg szubjektív érzéseit is figyelembe veszi, nem pedig a vizsgáló módszerekkel kideríthető állapotot. Mindenkinek a saját életének minőségét teszi a betegként való értékelés szempontjaiból fontosnak. És ez való és életszerű, mert beláthatjuk, hogy egy 25 éves lány tarthatatlannak tartja azt, ha nevetés, vagy tüsszentés közben elcseppen a vizelete, míg egy 65-70 éves hölgy nem biztos, hogy ugyanolyan elkeseredetten veszi azt tudomásul. Ezért minden egyes beteg esetén fel kell mérni a fennálló szubjektív kellemetlenségeket és ennek megfelelő terápiáról kell gondoskodni.

Kétségtelen, hogy a vizelet-elcsepegés nőkön sokkal gyakoribb, mint férfiakon, és minél idősebb valaki, annál gyakrabban lép fel. (Itt most nem szólok a súlyos betegséghez, műtétekhez kötődő sokszor maradandó inkontinenciáról, erről majd más alkalommal lesz szó.) Lehetséges, hogy azért nagy a nemek közötti különbség, mert a férfiak még szégyenlősebben takargatják kellemetlen tüneteiket és talán fel sem figyelnek arra, hogy a vizelés befejeztével még egy-két csepp a nadrágba ürül.

Fel kellene hagynunk azzal a szégyenlőséggel, amivel kezeljük ezt a kérdést. Már csak azért is, mert igen kifinomult eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy tüneteink mellett teljes életet élhessünk.

Az inkontinenciák nagy része kezelhető, orvosolható, esetleg műtéttel megoldható. Vannak azonban olyan maradandó vizeletcsepegési problémák, ahol segédeszközt kell igénybe venni. Szerencsére, ezek is bőven fellelhetők. És itt most elsősorban a felszívó rendszerek, ( pelenka, betét stb.) gondolok.

Fontos, hogy a segédeszköz megfeleljen a betegség súlyosságának, és hogy a beteg alkatához és méreteihez passzoljon. Bizonyos segédeszközöket az Egészségbiztosítási Pénztár is támogat. Más esetekben a minőség pénztárcánk függvénye, de még a legolcsóbb segédeszköz is alkalmas a kellemetlen panaszok kiküszöbölésére.

Dr.Veér András
Az Inko Klub Egyesület
szakmai fővédnöke