Dr. Veér András
A vizelettartási problémák esetében elsősorban a nagy és általánosan elismert csoportokra ( stresszinkontinencia, késztetéses stb.) szoktunk gondolni és az inkontinencia irodalma is főleg ezekre a zavarokra koncentrálódik. Nagyon ritka esetben kerül szóba pszichogén jellegű inkontinenca, holott nem is annyira ritkák, mint gondolnánk, ezért talán pár sorban érdemes megemlékezni róla.
Mindannyian úgy jövünk a világra, hogy nem tudjuk kontrollálni vizeletürítésünket, és csak hosszas gyakorlás (szoktatás) után tudunk uralkodni a test ezen ingere felett. Látjuk azonban, hogy gyermekkorban elszenvedett lelki zavarok hatására gyakran még iskoláskorban is ritkábban vagy sűrűbben jelentkezik az inkontinencia, legtöbbször az éjjeli ágybavizelés ( enurezis nocturna ) formájában. Nem egyszer még a fiatal felnőtt kor életminőségét romló jelensége is lehet, mindaddig, míg a pszyche valami más neurotikus tünetet „nem választ?. Ebből is láthatjuk, hogy pszichogén tényezők nagyon is szerepet játszhatnak e tünet keletkezésében.
Bizonyára mindenkivel előfordult, hogy heves emocionális állapotban (fergeteges nevetés) pár csepp vizeletet önkéntelenül ürít, de nem egyszer nagyobb mennyiség is távozik. A magyar nyelv szófordulatai szépen követik ezt az érzelmi alapon bekövetkező balesetet.
„Bepisiltem a nevetéstől? stb. Azt is tapasztalhatjuk, hogy erős stressz helyzetben, izgalmak esetén – pl. vizsgára várakozva - gyakrabban kell a hólyagot kiüríteni, mint általában, sőt a vizelet elcseppenés sem ritka.
Persze ezek az esetek csupán arra utalnak, hogy szervi bántalmon kívül is lehet inkontinenciáról beszélni.
A pszichés zavarok szinte mindegyike szorongással társul, melyet mindenkor kísér egy emocionális zavar is, kialakítva pl. a ma nagyon is ismert depressziót. És ha azt is mérlegre tesszük, hogy milyen nagy százalékban jelentkezik a depresszió hazánkban – egyes kutatások szerint 6-25%-van – akkor nem oktalan azt gondolni, hogy az inkontinencia ezen formája igencsak gyakran fordul elő.
Hogy mégsem esik róla szó annak más okai vannak. Talán elsősorban a titkolózás, mert szégyellünk az ilyen dolgokról beszélni. ( persze így van ez egyén vizeletürítési zavarok esetében is. ) Önbecsülési zavarokat okoz, gyakran csupán ez a probléma izolációs szindrómához vezet, életminőségüket rontja, nem egyszer annyira, hogy komoly munkaképtelenség léphet fel. Élvezhetetlenné teszi az életet és mégsem nagyon esik szó róla. Ha a betegek végül rászánják magukat és szembe néznek a problémával a pszichotherápia hamar megoldja a beteg számára roppan kínos tünetet. Ilyenkor persze az alapbetegség részeként kell tekinteni az inkontinenciát és a pszichotherápiának ehhez a tünethez is illeszkednie kell.
Szerencsére ezekben az esetekben nincs szükség gyógyszeres, vagy sebészi megoldásra, sőt még kiegészítő eszközöket sem kell igénybe venni. Egyszerűen csak beszélni kell róla, őszintén és kendőzetlenül. Férfiaknak és nőknek egyaránt, mert a pszichogen inkontinencia nemcsak a nőket, hanem a férfiakat is érinti, egyforma számban. Nem számít sem a kor, sem a társadalmi osztály, ebben a csoportban egyenlőség van.
Arra bíztatom az oldal, vagy hírlevél olvasóit, hogy nyíltan beszéljenek a problémáról. És ez nemcsak a pszichés inkontinenciára vonatkozik. Minél hamarabb törjük át a hallgatás tabuját, annál könnyebb a segítség és annál rövidebb ideig cipelünk magunkkal egy olyan titkot, amelyik rontja az életünk minőségét, beleszól az életünkbe, és kihat az interperszonális kapcsolatokra is.
